Cápamese

Szép estét mindenkinek! A legújabb cápatámadás most kezdődik...

Szép napot mindenkinek, aki van annyira mazochista, hogy rám pillant. Bár titkon azt remélem, hogy inkább a kíváncsiság hajtja az olvasókat, vagy visszatérő vendégekről is szót ejthetek, akik pusztán azért klikkelnek ide, mert a korábbi "cápatámadások" maradandó nyomot (kiharapott lengőborda, letépett alkar...) hagytak bennük... csak hülyültem. Szokás szerint. De azt tényleg nem tudom, hogy ki miért olvas bele az ily módon papírra vetett gondolataimba (na, ez megint olyan fura képzavar volt, de azért remélem, hogy érthető az aggodalmam.) Tényleg, a komment nem tilos...persze, ha van miért...

És a mai este sem telhet el anélkül, hogy a Cápamese legfrissebb epizódja ne valami figyelemfelkeltő címmel robbanjon be a köztudatba, holott talán sokak számára teljesen értéktelen dolgokról szól a történet, ami azért nekem valami megmagyarázhatatlan oknál fogva fontos...

Eltelt a nap, szerencsére... A munkahelyen rengeteg meló szaporodott össze. A múlt héten ugye két napig szabadságon voltam, s vajon miért gondoltam, hogy a helyettesem majd mindent elsikál. Egyrészt nem szokása, másrészt amúgy sem minden szempontból képes felnőni a feladathoz. Tehát meg sem lepődtem. Ráadásul a reggel egyik első mozzanata az volt, hogy a Főnök összetrombitálta a középvezetőket, majd jól lekúrt mindenkit, hogy ugyan döntsük már el, hogy mennyire tudunk megfelelni az általa támasztott magas elvárásoknak, mert könnyen előfordulhat, hogy partvonalon kívül találjuk magunkat. Hurrá! Talán minden nagyképűség és elfogultság nélkül mondhatom, hogy egyetlen elődöm sem tett annyit az elmúlt években azért, hogy a jelenleg általam irányított osztályon színvonalasnak mondható, a kor követelményei szerinti, hatékony, jog- és szakszerű munkavégzés legyen. Őket leginkább az foglalkoztatta, hogy erős kézzel, mondhatni vasmarokkal kapaszkodjanak az ingatag székükbe. Ahogy a nóta mondja: "az egyiknek sikerül, a másiknak nem..." Ja, a régebbi górém inkább kérte a nyugdíjaztatását, a legutóbbi meg széles nyelvcsapásokkal bizonyítva rátermettségét, elérte, hogy mintegy felfelé bukjon. S jöttem én... Néha azt kérdezem magamtól, hogy minek... Mert valóban úgy érzem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy megfeleljek az elvárásoknak, ezt elvárom a beosztottaktól is, aztán tessék... Ha valami szar van, akkor a társosztályok sara is az én nyakamba csapódik. Kezdem azt érezni, hogy az elismerésre, illetve a megbecsülésre itt nem igazán kell számítani. Kár, hogy még mindig hiszek a mesékben, vallom, hogy a jó fiúknak nem dug virgácsot a csizmájába a Mikulás, és Hófehérke tényleg a legtisztább nő a föld hátán, mégha nem is Perwollal van mosva a ruhája...

De sebaj, Bakker átvészelte a második napot a bölcsödében. Alma lett a jele... Pedig közismert, hogy sokkal jobban értékelné, ha mondjuk egy-egy szál keresztbe tett gyulai kolbász képe díszelegne az öltözőszekrényén...Ma már nehezebben vette az akadályt, mondhatni majdnem leverte a gátat. Az udvaron való játék során ugyanis érzékeny lelkét mélyen érintette, hogy mintegy negyven gyerek üvölt egyszerre, egyesek kismotoron vagy biciklin ordítva pörögnek körbe-körbe, mások csak egy helyben topogva hangoskodnak. Az én fiamnak egyelőre elég, ha ő egyedül hisztizhet, mástól az ilyen jellegű megnyilvánulásokat nem képes tolerálni. Viszont a Királylány rádöbbent egy nagyon érdekes dologra, nevezetesen arra, hogy a kerékpáron száguldó kisgyerekek milyen klasszul húzzák maguk után az orrukból kilógó taknyot...

Belepillantva a Hot magazin legutóbbi számába, szembesülnünk kellett egy nagyszerű ténnyel: Madár Veronika, a Jóban-rosszban című szappanopera vörös pultoslánya elmesélte, hogy mennyit készül egy-egy szerepre. Vazze, tényleg hatalmas szövegeket kell bebifláznia szegénynek... Elmorzsolva pár könnycseppet, arra gondoltam, hogy biztos sírva fakadna, ha mondjuk a jövő heti forgatásig be kellene vernie a fejébe egy afféle rendes monológot. Hufff...

És ma este történelmi pillanat: Update Norbi vs. Béres Alexandra a TV2 műsorán!!! Tatatataaaa!!! És rajtuk kívül két csapat, több mázsa élősúly, jól lelakatolt frigók, csöpögő verejték, no és több liternyi elfolyó zsír. A kitartás és a türelem diadala, az emberi elhatározás mintapéldái, mert mindent el lehet érni, csak akarni kell! Ford Fairlane mester szellemét felidézve azt gondolom, hogy ha másért nem, akkor azokért a böhöm nagy, hájas tyúkokért érdemes lesz nézni a műsort. És Jakupcsek Gabriella vezeti a műsort... Igen, ő legalább valóban őszintén együttérző, nagyszívő nő, akit kedvelek is a magam módján. De engedtessék meg nekem, hogy ne sajnáljam már a résztvevőket, akik valahol azért mégiscsak kaptak egy esélyt az élettől: minden bizonnyal luxuskörülmények között, köz- és elismert fitnessguruk által vezetve/izzasztva/nyúzva tölthetnek el bizonyos időt azzal, amivel már egyébként is foglalkozhattak volna. De hiányzott valami. Elhatározás? Kitartás? Akaraterő? Vagy jobb volt az önsajnálat? "Jaj, de kövér vagyok, nem mehetek emberek közé, mert megbámulnak... paff, a picsába, bánatomban megeszek négy grillcsirkét, rádobok hat kori sört, aztán, hogy le is mozogjam, elmászok az ágyig, hogy kipihenjem magam..."

Mára ennyi... remélem, botrányt keltettem... pedig tényleg nincs bajom a kövérekkel... de ezt úgysem hiszi el nekem senki...

És eljött a nagy nap, ha nem is akkora jelentőséggel bíró, mint a D-day, viszont kicsiny családom életében hasonlóan fontos esemény következett be: Bakker elkezdte a bölcsödei szoktatós időszakot! Mivel még csak másfél éves, nem igazán látja át a dolgok lényegét és hátterét (hogy azok a szemét szülei azért adják be őt a zaciba, mert Apa meg Anya eldöntötték, hogy Anyának vissza kell mennie dolgozni, hiszen soha vissza nem térő lehetősége nyílott a munkahelyi szamárlétrán való felkúszásra, amit nem lett volna szabad és normális dolog kihagyni...), mindenesetre azzal tisztában van, hogy valami új, valami más fog elkezdődni kis életében.

A Királylány délelőtt 10,00 körüli időpontban toppant be vele a bölcsöde ajtaján, a dadanénik kedvesen fogadták a kis jövevényt, s a többi gyerek is várakozásteljes pillantásokkal övezte körül az új húst. A fiam - mint hallottam - dacos és érdeklődő tekintettel pillantott körül a helyiségben, fél kézzel bőszen markolta a nála jelen időszakban egyeduralkodó védjegyet, a szériatartozéknak számító piros Ferrarit. A többi gyereknek is bejött a kisautó, de nem kaptak belőle. Viszont a kis mimóza minden számára érdekes és izgató játékotki akart próbálni, meg akart kaparintani, függetlenül attól, hogy éppen használta -e egy másik gyereke, vagy éppen szabad préda volt. Ja, és még egy lényeges info: onnantól, hogy betipegtek a terembe, le se szarta az anyját. Mindezt nehezen tudtam volna elképzelni, bármelyik bukmékeriroda igen valószínűtlen fogadási eseménynek tartotta volna azt, ami bekövetkezett, de azért jó, hogy így történt.

Holnap reményeink szerint hasonlóan alakulnak majd a dolgok, de első - s talán egyben utolsó - gyerekes szülőként nem rendelkezünk különösebb tapasztalattal e téren. Vinnünk kell egy üzenőfüzetet, amibe majd beírják, hogy mit csinált, mit szeret, miben fejlődött, miben kellene erősödnie, mennyit kábelezett, jó volt -e az állaga, evett -e/ ivott -e eleget, mit állapított meg heti vizsgálatakor a gyermekorvos, stb... A feleségem első benyomása, hogy értik a dolgukat, törődnek a gyerekekkel, és egészen rendben lévő a hely. Így legyen! Ja, és havi(!) kemény 100, azaz egyszáz HUF összeget kell beadni, amit a játékpark amortizálódott részének pótlására, javítására, generálozására fordítanak...

Tízórai időszak lévén, Bakker kapott némi gyümölcslevet, amit pohárból fogyasztott el, nagy-nagy lelkesedéssel. Bezzeg itthon csak a cumisüveget markolná, pohárból nem szívesen fogyaszt. Na ugye, még mondja valaki, hogy a kortárs csoportnak és a közösségnek nincs fejlesztő hatása. Még ebben a viszonylag alacsony életkorban is számítanak a minták, a többiektől ellesett mozdulatok, fogások, és legalább verbális téren nem fogják őt elrontani, mert szerencsére a többi gyerek sem beszél még folyékonyan. Tehát a "pi..." az továbbra is lehet "pitypang" vagy "pipi", a pi*ára maximum csak a hüje (szándékos a pontos jééé) felnőttek gondolnak...

Ennyit a nagy történésről, mára a gyerek számára véget ért a nap, elment csicsikálni. Szegénynek még mindig nem szelel rendesen az orra, olyan furcsán veszi a levegőt, mint Zoli barátom Hédi nevű boxer szukája. De édes pofa... és annyira fejlődik, hogy azt elmondani is nehéz. Kicsit nehezen indult be nála a folyamat, viszont most töltöttünk le a netről egy ún. fejlődési táblázatot, ami az apróságoknál leírja, hogy adott életkorban mire is kell képesnek lennie a gyereknek, s nálunk az a konklúzió, hogy számos esetben megelőzi a kortársait. Ami pozitív. És most megyek, nehogy a nagy billentyűveréssel az álmot is kiüssem a szeméből, ráadásul kezdődik az NCIS. Vajon csak én vagyok ezzel úgy, hogy szép emlékű, a sorozatból kiírt - akarom mondani: kilőtt...- Kate ügynökre rettentően hasonlít a helyébe lépett Ziva ügynök?! Na, mentem, majd még jelentkezem...

Megjöttem, végre ismét nyugodt éjszaka után, hiszen a Királylány hazaért. Történt mindez 22.30 után néhány perccel, mert a rettenetes szerelvény (Észak-Magyarország tájaira oly jellemző, piros Zsuzsi-vonat, ami randa, általában szinte teljesen üres, és lövésem sincs, miért Zsuzsi...) akkor gördült be a város vasútállomására. Mint utóbb kiderült, utas szinte tényleg nem volt rajta, csak néhány afro-palóc szállt fel rá, nem messze a szépségesnek nem minden szempontból mondható, de a szívemhez azért valahol közel álló Balassagyarmatról. Vélhetően disco-járatnak használták a vonatot, mint kiderült azért jó szokásukhoz hűen alkudni akartak a kallernál a jegy árából, mert az a bruttó 250 HUF valóban baromi nagy összeg, kb. egy sör ára... De sebaj, Nótár Mary nem túl képzett, ám annál erősebb hangja aranyozza be az életük hátralévő részét, és inkább alkudjanak a kalauzzal, mint orrba verjék, nemde...

Szóval, a Királylány minden gond nélkül hazaért, ledobta a táskáját, kabátját, s szinte ájulásig kimerülve rogyott a karjaim közé (mostanában nem túl gyakori dolog, köszönhetően a hajtásnak, a kevés együtt töltött időnek), elmesélvén közben, hogy mennyire zúzós, nyúzós, fárasztó és megterhelő napja volt, milyen büdös és koszos, de jól fog esni végre egy forró zuhany, és jaj de jó lenne egy bonus talpmasszázs, már ha erre lenne a közelben egy jelentkező. Szétnéztem, s mivel a környéken nem sok mindenkit láttam (meglepett volna, ha ez másként van...), vigyorogva felemeltem a kezem, hogy bevállalom, csak menjen gyorsan cápázni...

És így is történt, a kis drágám a fürdőzéstől felfrissülve lecsattogott hozzám, a hűtőből kikapott egy-egy jégkrémet, aztán levetette magát mellém a kanapéra, hogy folytatódjon a nap élménybeszámolója. Bakker, engem nem nagyon vennének rá, hogy így vén fejjel (35) belevágjak egy újabb diplomába. Nem mintha a meglévővel olyan nagy reményeim lennének a munkaerőpiacon, de szerencsére elég biztosnak tűnő állásom van, habár a középvezetői székem néha kissé ingatag lábakon áll, ám a lényeg, hogy erősen kapaszkodjak:) És esetenként bő nyállal szopjak, mert akkor még a szart is könnyebb lenyelni. Huff... elég sok mindenre kell figyelnem, amikről a "nagy" elődöknek lövésük sem volt. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, csak törekszem valami nagyot alkotni, legalábbis a körülményekhez képest...

Na, a talpmasszázs megvolt, közben én is kaptam némi hátvakarást, amit jobban szeretek egy átlagos falusi disznónál, kiváltképp annak tudatában, hogy én nem kapok kést a torkomra. Jó esetben. De azért a hízásra odafigyelek. A Nagy fogyás c. műsorba nem adtam be a jelentkezésemet, egyrészt közszereplési hajlam nem nagyon van bennem, másrészt a 112 kg még tűrhető, figyelembe véve, hogy magassággal is párosul a tömeg, s nem utolsó sorban nehezen tudtam volna eldönteni, hogy az óriásnő vagy a törpe seregét gyarapítsam. De ezen a ponton máris óvatosnak kell lennem, mert tegnap olvastam itt egy erős hangulatgerjesztő hatású írományt, amiben valaki idézett egy harmadikat, ha jól emlkészem (az ilyet azért jobb minél hamarabb elfelejteni..), aki egyszercsak ráébredt, hogy meleg. Aztán a hozzászólásokból sok minden kiderült, hogy mennyi a deviáns, mennyi a beteg, mennyi a kövér, stb. stb. Mit mondjak... Ahogy mondani szokás, magyar ember 100 kilkó alatt karácsonyfadísz, a melegek meg nem zavarnak, ha nem nekem akarnak befűteni. Azt hiszem, mindenkinek joga van hozzá, hogy eldöntse, hogyan akarja élni, megélni, átélni az életét, és egyszer ráébredni arra, hogy jó döntést hozott -e vagy sem. Valahogy furcsa lehet a pszichés vagy talán inkább genetikai háttere a dolognak, mindenesetre engem a kardozás sosem vonzott, inkább maradok a lyukrafutásnál, hogy sportosan foglalmazzak. Azt is szigorúan ellentétes nemű partnerrel vagyok hajlandó űzni, ráadásul állandóval. Tényleg, ha jól belegondolok, a mai magyar - de talán nemzetközi - társadalomban már lassan én leszek a deviáns: egyet szeretek, ráadásul férfi létemre nőt, nős vagyok, nem kefélek félre, nem dohányzom, nem drogozok, és ritkán iszom alkoholt, nem verem az asszonyt és a gyereket sem, van állásom, és a farkam is áll, jól érzem magam a bőrömben, amin még egy apró tetoválás sincs, és nem lövettem piercinget a mellbimbómba vagy a farkamba. Hát normális dolog ez?! Hol a telefonkönyv? Megyek keresek egy pszichológust... mert a feleségem még csak elsőéves, hozzá nem fordulhatok... viszont beszélni tudunk a problémáinkról, még ha keveset is. De a jövően erre oda fogok figyelni! Ámen.

És a gyerek holnap kezd a bölcsödében, amolyan szoktatós időszakunk indul. Amennyire hisztis, inkább szoptatós lesz a dolog, a személyzet, meg a többi gyerek számára... majd mesélek...

Hm... valahol máshol, egy rég elmúlt időben már próbálkoztam valami hasonlóval. Jó volt, de elmúlt, lévén rendkívül kevés szabadidővel rendelkezem, így azt hiszem, nem nevezhető túlzott önzőségnek, ha azt a keveset mással töltöm. Például a családommal. Ami a legszentebb, legfontosabb dolog lehet az ember életében. Szóval, igyekszem minél több időt rájuk fordítani, de mostantól néha csenek néhány kósza percet, hogy megosszam a gondolataimat másokkal. Mert tapasztalatból mondom, hogy néha nagyszerű érzés, ha az ember kimondja, kiírja magából azokat a dolgokat, érzéseket, amelyek foglalkoztatják. Hát... valahol ez a lényege az ittlétemnek. Ígérem, hogy jó leszek...